A kissé vacogósra sikeredett éjszaka után frissen és üdén ébredünk :) Az árnyékos sátorhelyen nem sokat időzünk, összekapjuk magunkat és a közeli "plazához" legurulunk. A 1/2 9 kicsit korai ahhoz, hogy a kávézón kívül bármi más (pl ABC) nyitva legyen, Atti magához veszi az reggeli kávéadagját és a tegnap lecsekkolt szupermarketig begurulunk. Szerencsére ez már nyitva van, bevásárolunk, majd a főtéren lévő benzinkúton tankolunk. Reggeli idő van, a főtér parkolójában leparkolunk, a padokon elnyújtózva tápolunk, és bitoroljuk az ingyen wifit :DDD
Reggeli után Sauze D'Oulx irányából betámadjuk a Col de Assiettát. A faluból kivezető alig 1 kocsi szélességű aszfaltcsík fantasztikus panorámát nyújtva kanyarog fel a hegyre. Egy rövid fotóstoppot beiktatunk, de nem időzhetünk, mert néhány kanyarral mögöttünk járművek jönnek, haladnunk kell tovább. 1-2 kanyarral feljebb feltűnik egy információs tábla, rajta minden fontosabb infó a Col de Assiettával kapcsolatban. Természetesen kizárólag olasz nyelven, ezért nem is sokat töprengünk rajta, hogy mit jelentenek a dátumok, meg a 9-17 óráig jelzés :))))) Bevetjük magunkat a sűrűjébe. Az út - az elmúlt napok tükrében - szinte aszfalt minőségű, akár túramotorokkal (Bandit, FJR, CBF, Pan-E) is simán járható. A jó minőségű földút fantasztikus helyeken kanyarog, szinte km-enként állunk meg fotózni (vagy mormotával haverkodni) :)))) A sípályát megkerülve alacsonyabb régiókba lavírozunk a hegy másik oldalán. Hogy hangulata is legyen a dolognak, a szakadékok mellett kellemes kis tócsák színesítik az útvonalat. A hegyvonulatot megkerülve aztán egy pillanatra megáll bennünk az ütő, amikor meglátjuk, hogy milyen meredek lejtőn kűzdi le magát úgy 30 triálos kiskölyök meg a kísérőik. Drukkolunk, hogy utunk ne arra vezessen, mert ott még üresen, bütykös gumival sem jutnánk fel. Legurulunk a lejtő tövébe, a meredeksége még durvábban fest. Szerencsére az GPS által jelölt track nem jelöl hill climb-ot, békésen körbe motorozzuk a hegyet. Újabb völgy-, majd hegymenet és némi bunker fotózkodás után elérjük a 2520 m-en található Monte Genevris csúcsot. Fotószünet a kereszteknél, majd a Col Blegier hágó érintésével ereszkedünk tovább. Egy csapat motoros éppen defektet javít, le is csakkolom a segítőkészségüket. Elhaladok mellettük, készítek pár fotót menet közben és nem figyelek elégge egy tócsán történő áthaladásra. Mivel csak 1 kézzel fogtam a kormányt (másikban a fényképezőgép), nem sok esélyem volt korrigálni. De a ligúr hadi út óta egyébként is úgy érzem, hogy a pocsolyaátkelés a mumus :) Srácok pillanmatok alatt segítenek kivonszolni a mocsárból a mozdonyt, az oldaldobozt visszapattintom és mint aki jól végezte dolgát haladunk tovább :DDD Madártávlatból megcsodáljuk Pragelato sísánc készletét, majd a Col Lausonon újabb fotó szünet. Menetelünk tovább, A Lauson tó közelében katonai barakok maradványai felett haladunk el, következő megállónk az Assietta emlékmű, ami az 1747. július 19-i csatának állít emléket.
Az assiettai csata az osztrák örökösödési háború (1740-48) egyik döntő csatája, amelyben az osztrák–szárd–piemonti haderő vereséget mért a franciákra és visszafoglalta Lombardiát és Piemontot.
Az emlékmű megtekintése után ereszkedünk tovább a Col Del Assietta hágó tábláig, ahol Attinak kishíjján könnybe lábad a szeme Transalpjának hasonmása láttán. Bár gazdája csak olasz nyelven kommunikál, elpantomimezzük neki, hogy a Atti gépsárkánya is talján ősöktől származik. Nagy az öröm, készül csoportkép, Atti fotózza az "ikreket", addíg én meg egy Crossrunner büszke tulajdonosával elegyedek szóba, aki két személlyel kűzdötte fel magát a hegyre. Kérdezem tőle, hogy viselkedik a gép terepen, azt mondja, hogy sima-liba, pedig a gyári, még a Tourance-nál is utcaibb gumival másztak hegyet. Haverkodás után továbbállunk, egészen a Forte Serra Marie-ig porolunk, a padokkal ellátott parkolóban megebédelünk. Tápolás után lesétálunk az erődhöz, fotózunk, majd ereszkedünk tovább Chambons felé. 7 km alatt 1900-ról 1000-re ereszkedünk, közben fürkésszük a folyó melletti tisztásokat, ahol sátorhelyre lelhetünk. De előtt még fel kell tankolni az élelmiszer készletek, irány a szupermarche :) Fenestrelle felé indulok, de nem találunk ABC-t, megfordulunk és elindulunk Torinó irányába. Egészen Peroza Argentináig megyünk, a 600 m tszf. magasságon fekvő városkában végre találunk ABC-t, és bíztunk benne, hogy wifit is. A főtér parkolójának árnyas zugába telepedünk ingyen netre vadászni, amikor elhalad mellettünk egy 50-es éveiben járó, 160 cm magasságú kutyáját sétáltató manyus, és méregeti a motorokat. A pillantásunk összeakad, köszön, visszaköszönünk, majd mondja, hogy ő is motorozik. Rögtön mondja is a típusát: "Bienvúúú". Rögtön valami ismeretlen távolkeleti márkára asszociálunk, de ahogy ismételgeti, hogy "Biemvú", meg mille due, kezd leesni a tantusz: BMWR1200GS. Angolul ugyan nem beszél, de mindent megtesz, hogy olaszul elmagyarázza, hogy a hegyekbe szokott vele feljárni off-roadozni is, csak kicsit maga neki a motor. Atti rögtön fel is dobja az ötletet: "Vespa cento"? :))) Az öreg veszi a lapot, jó derül rajta :))) Net hiányában összecuccolunk, és elindulunk sátorhelyet keresni. Fő célünk, hogy minél alacsonyabban fekvő helyet találjunk. Idefelé jövet Atti kiszemelt egy tisztást, visszamegyünk, lecsekkoljuk, tökéletes. 1/2 5-re sátor vigyázban áll, tábortűzhöz alapanyag felsorakoztatva, nyújtózunk a "kemping fotelban". 1/2 7 körül felpezsdül az élet, kutyások 4-5 fős csoportja tart kiképzést a tisztáson. 1 órát bohóckodnak körülöttünk, majd elhúzzák a csíkot, mi pedig tábortűz fénye mellett számoljuk, hány csillagos szállást sikerült kifognunk :)))))
2011. július 28., csütörtök
DOLOMITOK - 2011.07.20 – 5. nap
7-kor kelünk, helyi viszonylatban meglepően bőséges és választékos reggelit kapunk (Atti szerint a kávéjuk is hibátlan). A hotel éttermében összefutunk 3 olasz sráccal, akik érdeklődnek, hogy mi vagyunk-e motorral, és hova tartunk? Elmeséljük nekik, hogy a Col de Sommeilerre szeretnénk ma felgaloppírozni a málhás szamarakkal. Azt mondják, ők is motorral vannak, és még a célpont is azonos. Azzal búcsúzunk el tőlük, hogy akkor ma még biztosan találkozunk :))) Reggeli után összekészülünk és elindulunk a szamarakhoz az istálló felé. A pakolóban már ott állnak bevetésre készen az olaszok motorjai: 3 KTM, dobozok nélkül, terepre való gumival :) Nektek se lesz nehéz dolgotok vazze :DDDD Belemegyünk az istálóba a szamarakért, méregetik is a digók a járgányokat, szerintem maguk sem hiszik, hogy mi ezekkel bármeddig is el fogunk jutni :)))
Az egyik KTM990ADV-n K60 feszít, gyorsan meg is kérdezzük, hogy van velem megelégedve a gazdája. Némi olasszal kevert angollal elmondja, hogy sárban nem az igazi, de aszfalton és terepen is összességébe jól teljesít. Mutatom neki, hogy én meg egy kicsit leharcolt Tourance-szal fogom becserkészni a hegyet, ha akarnak jót röhögni, tartsanak velünk :)))
Ők még kicsit elszöszmötölnek, mi meg már indulásra készen, arrivederci, viszlát a hegyen :)
Oulx-ba legurulunk, feltankljuk a motorokat, és Atti Translapjának kartervédőjéből kipiszkáljuk a lemkezbe fúródott paladarabot, majd indulunk tovább. Ekkor érkeznek meg a srácok a benzinkútra. Bardonecchiáig főút, majd letérünk, a GPS-be véletlenül a Jafferaura vezető tracket aktiváltam, 1-2 km városnézés befigyel. Végül rálelünk a helyes útra, kanyargunk a fák között kanyargó szűk és kátyúkkal teli aszfaltcsíkon. Ráhangolódásképpen az eső csöpörög, majd egy huszárvágással eltűnik az aszfalt, murvás földúton porolunk tovább. Érkezünk is az első szük jobbos visszafordító felé, ahol már integetnek KTM-es cimboráink, hogy lassítsunk. A kanyarban meg is állok, kérdezem, hogy mizu? Azt mondja, már itt sikertült az egyiküknek lapra tenni a mattighofeni játékszert. Hűha, lesznek itt még bajok :)))) Ők már indulásra készen álltak, hagyom, hogy elinduljanak és próbálom velük tartani a lépést. A leghátul haladóról nem szakadok le, 2-3 kanyarral odébb félre is áll :DDDD A középső skac 1-2 kanyarral odébb várja őt, a legfelső meg már a "vízlépcsőnél" áll készenlétben fotópuskával a nyakában, hogy akcióképeket csináljon. El kellett, hogy keserítsük, csak mi jövünk, a többiek elmaradoztak :DDDD Mi is készítünk néhány képet, majd egy kisebb tó melletti piknik helyig robogunk tovább. Atti pár kanyarnyit visszamegy fotózni, addig én is bohóckodok a fotóapparáttal, majd befut az olasz szekció is. Ők előbányásznak egy nagy fotósállványt, mi pedig haladunk tovább a lenini (akarom mondani kijelölt) úton. A látvány pazar, szinte 50 m-enként megállhatnánk fotózni, de inkább haladunk, én meg kattogtatom a nyakamba akasztott pocket masinát bőszen :)))) A hajtűkanyarokat elérve még fotózkodunk egyet a vízeséssel a háttérben, majd gyakorolgatjuk a "visszafordítók bevétele vízmosással és sziklával" című tananyagot. A kanyarrengeteg végén egy platóra jutunk fel, lefényképezzük a kanyarok sokaságát, majd a hegyvonulatot megkerülve elérjük a csúcsra vezető szerpentin csoportot. Már bőven 2000 m felett járunk, nem is lepődünk meg, hogy a szemerkélő esőt lassan felváltja a havazás. A szerptentin lassan kezd LGKS színezetet venni, egyre több a sziklás-köves szakasz. Szerencsére a ligúr hadi úton szerzett soványka rutin elegendő ahhoz, hogy nem potyogjunk le a hegyoldalon :)))) A csúcshoz közeledve egy hófoltra ráfutok, és megpihentetem a Varát. Magam sem tudom, hogy miben bíztam, amikor a hókupacra rákergettem a mozdonyt :) Talán a ritka levegő vette el az eszemet :DDDD Rövid technikai szünet után kapszkodunk tovább, a visszafordítók egyre szűkebbek, a böszme nagy tankáska miatt akad olyan visszafordító, ahova beíktatok egy pár Y-t :) 2900 m-es magasságra érve az úton megjelenik a nagy fehér ellenség: A HÓ. Óvatosan próbálom a mozdonyt egy feljebb terelni, de a hóréteg vastagsága növekszik, a kopott Tourance meg elkapar. Megállok és próbálom magam lábban megtámasztani, de a felső friss hólepel alatt letaposott, jeges réteg rejtőzik. Már annak is örülök, hogy takarózás nélkül sikerül állni a vassal. 2975 m-re jutottunk, a GPS szerint már csak 250 m távolságot kellene megtenni. Atti úgy dönt, hogy megpróbálja. A havas-jeges úton megfordítjuk a Varát, leparkoltatjuk, Atti pedig a Tourance EXP-vel felvértezett Transalppal neki vág a csúcsnak. Amíg kalandorkodik, átsétálok a szemközti dombra és onnan figyelem az eseményeket. Az első visszafordítóig jut, megfordul és visszaereszkedik. Marad is bennünk némi hiányérzet, hiszen a ligúr hadi út után ezt a hágót sem tudjuk teljes egészében megmászni... Egy okkal több, hogy ide még visszajöjjünk :DDD A havas szakaszon lépésben ereszkedünk, egyszercsak feltűnnek a KTM-es srácok. Nekik több esélyük van :)))
Kanyargunk lefelé a szerpentinen, a tanktsáka továbbra sem segít a hajtűkben :) A plató utáni kanyarcsokorban feltűnik egy csapat terepjárós. Lefelé ereszkedve bevárom őket, hogy ne a visszafordítóban találkozzunk össze. Haladunk tovább, a tisztásra kihelyezett padokon megebédelünk, és gurulunk tovább Bardonecchiába. A településen nekilátunk ABC-t keresni, szieszta időben semmi sincs nyitva :((( Sebaj, akkor jöhet a nap második "főfogása", a Jafferau. Az odavezető uttal már reggel összehaverkodtunk, most beljebb merészkedünk. A Jafferau Hotel flé vezető aszfaltút egy idő után murvásra vált, nagyon élvezem, ahogy a feldobozolt motor fara gázadásra lekezd ficánkolni. Ezt persze a lánc nem díjjazza :( A murvás útról egyszercsak levezet a GPS nyomvonal és robogunk befelé az erdőbe. A minősége teljesen jó, egyedüli nehézséget néhány szűk és meredek visszafordító jelent. Határozott emelkedéssel kapaszkodunk fel a hegyoldalban, majd az út vízszintesre vált, néhány 10 m után egy terepjáró állj el az utat. Előtte 3-4 autónyi hosszon ágak terítik be az utat teljes szélességében. A terepjáró elől előbujik egy amigó, mondom neki angolul, hogy szeretnénk tovább menni a Jafferau felé. Jön is a váűlasz teljesen jól érthető angolsággal, hogy itt mi nem nagyon fogunk tudni tovább menni, ugyanis úgy 100 m-rel előrébb földcsumalás következtében eltűnt az út. Király :((( Azt tanácsolja, hogy menjük vissza a főútra, majd induljunk el Oulx irányába. Kb 6 km múlva, Savoulx falunál próbáljunk meg felmenni. Így is tezsük, visszaereszkedünk Bardonecchiában, majd haladunk Oulx felé, és Savoulx mellett szépen elhaladunk. Oulx előtt 1 km-rel már kezd gyanús lenni, GPS-en megnézzük, már 2 km-t túljöttünk, turn back :) Végül rátalálunk a falura, de sehol Bardonecchiával ellentétben sehol egy jelzés, melyik út vezet a Jafferaura, így vakon bepróbálkozunk 2 helyen. Sajnos sikertelenül. Nin csmás hátra, induljunk el Salbertrand felé, a Jafferauról ott tértünk volna vissza aszfaltra, próbáljuk meg az ellenklező irányból. De előtte mindeképpen ugorjunk be Oulx-be, és az ABC-ben töltsük fel az élelmiszer készleteket, mert ki tudja mikorra érünk le a hegyről. Oulx-ban egy hosszabb lélegzetű sorompónál várakozás rabol el értékes 5 perceket, majd a bevásárlással is megy az idő. Úgy döntünk, hogy 1/2 6-kor már felelőtlen vállalkozás lenni belevágni közel 40 km terepnek, beletörődünk, hogy ez a hágó sem jön össze, menjünk inkább sátorhelyet keresni. Oulx-ból kiérve elindulunk hegynek fel, majd rövid csalinkázást követően rátalálunk egy tökéletes kempingpalccra. Full extrás: tűzrakóhely, padok és kút fokozza a komfortot. Letelepszünk, Atti barkácsfélórát rendez, a Transalp km órája rakoncátlankodik. Kiszereli az első kereket, és látja, hogy a meghajtó résaz műanyag hüvelye el van törve. Javítani nem tudjuk, kerék vissza a helyére, a tengely szorító kenyel egyik tőcsavarja a meghúzáskor letörik. Ilyen a mi formánk :((((((( Motorszerelés után csökkentjük a Vara rakományának súlyát, eltüntetünk 2 pácélos kaját, majd Atti tüzet rak. A nap korán megbújik a hegyek mögött, 1100 m-en pedig hamar hül a levegő. Egy darabig pirítjuk magunkat a tábortűz lángjánál, majd a meleg ruhákat magunka öltve bevackoljuk magunkat a sátorba. Sátorveréskor még az tippelgettük, hogy mennyire fog zavarni a vasút és az autópálya, de naplemente után hamar kiderült, hogy az igazi ellenségünk a hideg :)))))
Az egyik KTM990ADV-n K60 feszít, gyorsan meg is kérdezzük, hogy van velem megelégedve a gazdája. Némi olasszal kevert angollal elmondja, hogy sárban nem az igazi, de aszfalton és terepen is összességébe jól teljesít. Mutatom neki, hogy én meg egy kicsit leharcolt Tourance-szal fogom becserkészni a hegyet, ha akarnak jót röhögni, tartsanak velünk :)))
Ők még kicsit elszöszmötölnek, mi meg már indulásra készen, arrivederci, viszlát a hegyen :)
Oulx-ba legurulunk, feltankljuk a motorokat, és Atti Translapjának kartervédőjéből kipiszkáljuk a lemkezbe fúródott paladarabot, majd indulunk tovább. Ekkor érkeznek meg a srácok a benzinkútra. Bardonecchiáig főút, majd letérünk, a GPS-be véletlenül a Jafferaura vezető tracket aktiváltam, 1-2 km városnézés befigyel. Végül rálelünk a helyes útra, kanyargunk a fák között kanyargó szűk és kátyúkkal teli aszfaltcsíkon. Ráhangolódásképpen az eső csöpörög, majd egy huszárvágással eltűnik az aszfalt, murvás földúton porolunk tovább. Érkezünk is az első szük jobbos visszafordító felé, ahol már integetnek KTM-es cimboráink, hogy lassítsunk. A kanyarban meg is állok, kérdezem, hogy mizu? Azt mondja, már itt sikertült az egyiküknek lapra tenni a mattighofeni játékszert. Hűha, lesznek itt még bajok :)))) Ők már indulásra készen álltak, hagyom, hogy elinduljanak és próbálom velük tartani a lépést. A leghátul haladóról nem szakadok le, 2-3 kanyarral odébb félre is áll :DDDD A középső skac 1-2 kanyarral odébb várja őt, a legfelső meg már a "vízlépcsőnél" áll készenlétben fotópuskával a nyakában, hogy akcióképeket csináljon. El kellett, hogy keserítsük, csak mi jövünk, a többiek elmaradoztak :DDDD Mi is készítünk néhány képet, majd egy kisebb tó melletti piknik helyig robogunk tovább. Atti pár kanyarnyit visszamegy fotózni, addig én is bohóckodok a fotóapparáttal, majd befut az olasz szekció is. Ők előbányásznak egy nagy fotósállványt, mi pedig haladunk tovább a lenini (akarom mondani kijelölt) úton. A látvány pazar, szinte 50 m-enként megállhatnánk fotózni, de inkább haladunk, én meg kattogtatom a nyakamba akasztott pocket masinát bőszen :)))) A hajtűkanyarokat elérve még fotózkodunk egyet a vízeséssel a háttérben, majd gyakorolgatjuk a "visszafordítók bevétele vízmosással és sziklával" című tananyagot. A kanyarrengeteg végén egy platóra jutunk fel, lefényképezzük a kanyarok sokaságát, majd a hegyvonulatot megkerülve elérjük a csúcsra vezető szerpentin csoportot. Már bőven 2000 m felett járunk, nem is lepődünk meg, hogy a szemerkélő esőt lassan felváltja a havazás. A szerptentin lassan kezd LGKS színezetet venni, egyre több a sziklás-köves szakasz. Szerencsére a ligúr hadi úton szerzett soványka rutin elegendő ahhoz, hogy nem potyogjunk le a hegyoldalon :)))) A csúcshoz közeledve egy hófoltra ráfutok, és megpihentetem a Varát. Magam sem tudom, hogy miben bíztam, amikor a hókupacra rákergettem a mozdonyt :) Talán a ritka levegő vette el az eszemet :DDDD Rövid technikai szünet után kapszkodunk tovább, a visszafordítók egyre szűkebbek, a böszme nagy tankáska miatt akad olyan visszafordító, ahova beíktatok egy pár Y-t :) 2900 m-es magasságra érve az úton megjelenik a nagy fehér ellenség: A HÓ. Óvatosan próbálom a mozdonyt egy feljebb terelni, de a hóréteg vastagsága növekszik, a kopott Tourance meg elkapar. Megállok és próbálom magam lábban megtámasztani, de a felső friss hólepel alatt letaposott, jeges réteg rejtőzik. Már annak is örülök, hogy takarózás nélkül sikerül állni a vassal. 2975 m-re jutottunk, a GPS szerint már csak 250 m távolságot kellene megtenni. Atti úgy dönt, hogy megpróbálja. A havas-jeges úton megfordítjuk a Varát, leparkoltatjuk, Atti pedig a Tourance EXP-vel felvértezett Transalppal neki vág a csúcsnak. Amíg kalandorkodik, átsétálok a szemközti dombra és onnan figyelem az eseményeket. Az első visszafordítóig jut, megfordul és visszaereszkedik. Marad is bennünk némi hiányérzet, hiszen a ligúr hadi út után ezt a hágót sem tudjuk teljes egészében megmászni... Egy okkal több, hogy ide még visszajöjjünk :DDD A havas szakaszon lépésben ereszkedünk, egyszercsak feltűnnek a KTM-es srácok. Nekik több esélyük van :)))
Kanyargunk lefelé a szerpentinen, a tanktsáka továbbra sem segít a hajtűkben :) A plató utáni kanyarcsokorban feltűnik egy csapat terepjárós. Lefelé ereszkedve bevárom őket, hogy ne a visszafordítóban találkozzunk össze. Haladunk tovább, a tisztásra kihelyezett padokon megebédelünk, és gurulunk tovább Bardonecchiába. A településen nekilátunk ABC-t keresni, szieszta időben semmi sincs nyitva :((( Sebaj, akkor jöhet a nap második "főfogása", a Jafferau. Az odavezető uttal már reggel összehaverkodtunk, most beljebb merészkedünk. A Jafferau Hotel flé vezető aszfaltút egy idő után murvásra vált, nagyon élvezem, ahogy a feldobozolt motor fara gázadásra lekezd ficánkolni. Ezt persze a lánc nem díjjazza :( A murvás útról egyszercsak levezet a GPS nyomvonal és robogunk befelé az erdőbe. A minősége teljesen jó, egyedüli nehézséget néhány szűk és meredek visszafordító jelent. Határozott emelkedéssel kapaszkodunk fel a hegyoldalban, majd az út vízszintesre vált, néhány 10 m után egy terepjáró állj el az utat. Előtte 3-4 autónyi hosszon ágak terítik be az utat teljes szélességében. A terepjáró elől előbujik egy amigó, mondom neki angolul, hogy szeretnénk tovább menni a Jafferau felé. Jön is a váűlasz teljesen jól érthető angolsággal, hogy itt mi nem nagyon fogunk tudni tovább menni, ugyanis úgy 100 m-rel előrébb földcsumalás következtében eltűnt az út. Király :((( Azt tanácsolja, hogy menjük vissza a főútra, majd induljunk el Oulx irányába. Kb 6 km múlva, Savoulx falunál próbáljunk meg felmenni. Így is tezsük, visszaereszkedünk Bardonecchiában, majd haladunk Oulx felé, és Savoulx mellett szépen elhaladunk. Oulx előtt 1 km-rel már kezd gyanús lenni, GPS-en megnézzük, már 2 km-t túljöttünk, turn back :) Végül rátalálunk a falura, de sehol Bardonecchiával ellentétben sehol egy jelzés, melyik út vezet a Jafferaura, így vakon bepróbálkozunk 2 helyen. Sajnos sikertelenül. Nin csmás hátra, induljunk el Salbertrand felé, a Jafferauról ott tértünk volna vissza aszfaltra, próbáljuk meg az ellenklező irányból. De előtte mindeképpen ugorjunk be Oulx-be, és az ABC-ben töltsük fel az élelmiszer készleteket, mert ki tudja mikorra érünk le a hegyről. Oulx-ban egy hosszabb lélegzetű sorompónál várakozás rabol el értékes 5 perceket, majd a bevásárlással is megy az idő. Úgy döntünk, hogy 1/2 6-kor már felelőtlen vállalkozás lenni belevágni közel 40 km terepnek, beletörődünk, hogy ez a hágó sem jön össze, menjünk inkább sátorhelyet keresni. Oulx-ból kiérve elindulunk hegynek fel, majd rövid csalinkázást követően rátalálunk egy tökéletes kempingpalccra. Full extrás: tűzrakóhely, padok és kút fokozza a komfortot. Letelepszünk, Atti barkácsfélórát rendez, a Transalp km órája rakoncátlankodik. Kiszereli az első kereket, és látja, hogy a meghajtó résaz műanyag hüvelye el van törve. Javítani nem tudjuk, kerék vissza a helyére, a tengely szorító kenyel egyik tőcsavarja a meghúzáskor letörik. Ilyen a mi formánk :((((((( Motorszerelés után csökkentjük a Vara rakományának súlyát, eltüntetünk 2 pácélos kaját, majd Atti tüzet rak. A nap korán megbújik a hegyek mögött, 1100 m-en pedig hamar hül a levegő. Egy darabig pirítjuk magunkat a tábortűz lángjánál, majd a meleg ruhákat magunka öltve bevackoljuk magunkat a sátorba. Sátorveréskor még az tippelgettük, hogy mennyire fog zavarni a vasút és az autópálya, de naplemente után hamar kiderült, hogy az igazi ellenségünk a hideg :)))))
2011. július 27., szerda
DOLOMITOK - 2011.07.19 – 4. nap
Enyhén felhős reggelre ébredünk. Sátorbontás és monacoi kikötőbe igyekvő tengerjáró fotózás után Menton felé vesszük az irány. Rövid városnézés + tankolás, majd a tegnapi útvonalon ismét felmotorozunk Sospelbe. A hegyekbe felérve az eső cseperegni kezd, Sospleben már rendesen esik. Kedvenc ABC-nkbe betérünk vásárolni, majd a buszmegállóban várjuk, hogy az eső csillapodjon. El is töltünk itt 1-2 órát, de az eső csak nem enyhül. Nekiduráljuk magunkat az esőmenetre, és célba vesszük a Col de Tenda hágót. Zuhogó esőben hagyjuk magunk mögött a falvakat, a forgalom egyre sűrűbb, haladni sem tudunk úgy, ahogy szeretnénk. Tenda falu után az út nekilódul a hegyeknek, de még a kanyargás sem élvezhető a vízátfolyásokkal teli úton. A régi hágó felé vezető leágazás után pár méterrel megáll a kocsisor. A hegyen átvezető alagutat lámpa szabályozza. Amíg a zöld jelézésre várunk van időnk elémélkedni, hogy a Col de Tenda murvás hágójának neki vágjunk-e a szakadó esőben, de végül egyöntetűen amellett döntünk (miközben a kesztyűnkből pohárnyi vizet csavarunk ki), hogy fájó szívvel, de kihagyjuk a "millió kanyar" hágót :(((((
Cuneo felé áztatjuk magunkat tovább, a város szélére érve az eső csendesedik, be kellene ülnünk valahova átmelegedni, meg száradni. Éppen kapóra jön, hogy a városközpont felé haladva egyre többször villan fel a McDonalds tábla. A tábla szerint már csak tíz percre van. Motorozunk 5-6 km,de a következő táblán is 10 perc. A rákövetkező tábla szerint egy Auchannal egy helyen vannak. Haladunk még beljebb a központba, a Meki és Auchan jelzések elmaradoznak. A főtéren vallatóra fogjuk a GPS-t, Atti frissebb verziójú térképe rá is lel a hambicenterre, gyerünk-együnk :))) Csak előtte még kanyarogjunk úgy 5 km-t, mert odébb van. Út közben további kitáblázásokat találunk, és azon nevetünk, hogy ha csak azok alapján mennénk tovább, akkor éhen pusztulnánk :)
Az Auchan sarkában leledző kajáldában betolunk egy adag tápot, közben azon dühöngünk, hogy 3 kis niga kölyköt, akik az automata szemetessel szórakoznak, miért nem csapja anyuci-apuci nyakon. Mivel az eső miatt sok időt vesztetrtünk, áttervezem az útvonalat, a Col del Bonette hágó kikerül a listáról.
Kaja után megszabadulunk az esőcuccoktól, és Col de Maddalena érintésével kanyargászunk át a francia oldalra.
A Col de Varson betérünk egy teára a helyi fogadóba. A fogadós érdeklődik, hogy honnan jövünk, hova tartunk, sőt, még a mocikat is kijön szemrevételezni :) Amikor bedobjuk neki Sestriere-t, akkor csak ennyit mond: Tour de France... Úvaazze, az gáz :((((( Mondja, hogy holnap le lesz zárva a környék, igyekezzünk, ha arra van dolgunk. Megköszönjük az infókat, és haladunk tovább Guillestre felé. A városba érve benzinkutat keresünk, de csak automata kutat találunk, kártyázunk, de még a royal flush-t sem ítéli meg nyerőnek. Atti a másik kútoszlopnál tankoló droidtól kér segítésget, de a "dugd be a kártyát és tankolj"-on kívül egyéb infókkal nem gazdagítja az "automata kúton tankolás fortélyai" című ismereteinket. Lö pá kocsog, búcsút intünk a helynek, majd átmotorozunk Mont Dauphinba. A Supermarche-val egybenőtt benzinkútra beállunk tankolni (az itthoni Auchan kutahoz hasonlóra kell gondolni, külön kasszával a fizetéshez), majd újabb pofon: hiába van kassza, a tankolás akkor is csak hitelkártya elfogadása után indul (gondolom így oldják meg, ha tankolás után mégis lelépne az illető, akkor a kártyáról lehúzzák a tankolás díját). Én kiállok a sorból, a Varában még akad nyál, Atti próbálkozik mindkét kártyával, kevés sikerrel. Még a kasszában ülő nőneműtől is kér segítséget, de nem jutunk egyről a kettőre. Végül a másik kútfejnál tankoló idősebb házaspár segít, lehúzzák a saját kártyájukat, Atti megtankol 20 euróért és kifizeti nekik kp-ban. Hurrá, van benzinünk. Miközben a tankolás fordulatokban gazdag eseményeit követem a pakolóból, az ABC bejáratánál vinnyogó hang hallatszik, majd aki a bejáraton próbált bemenni, az visszafordul és kijön. 1/2 8 van, a nyitvatartás szerint 8-ig nyitva. Elvileg. Akkor Atti esti nedűjét itt sem szerezzük be...
Tankolás után Guillestre felől csattogunk fel a Col de Izoard emelkedőin. Szó szerint csattogunk, a láncom tovább nyúlt, ez a túra már csak ilyen :) A hágó minden létező szegletében szurkolók parkolásznak lakóautóikkal. A keményebbre faragott drukkerek sátorban tolják, 2000 m felett látjuk a legutolsó sátrat. Ezen a magasságon az út szélén már friss hó volt, és hogy ne kelljen gondolkodnunk, hogy került oda, néhány száz méterrel odébb demo jelleggel elkezdett havazni :) A hágó csúcsára vezető kanyarkombinációk előtt az út "beesik" egy kis katlanba, ahol olyan panoráma fogad, amit csak posztereken látott eddig az ember. Fotózunk is bőszen, a hágó csúcsán sűrű hóesésben megörökítjük ottjártunkat, és mielőtt még hó lepi az utat legurulunk Brianconba. Út közben információs táblák tudatják velünk, hogy holnap a Sestriere - Briancon útvonal le lesz zárva. Ez jó buli :((( Nem tudom, milyen elgondolásból, de nekem úgy rémlett, hogy Sestriere egy kb. 900 m magasan fekvő falu, és Attit egész nap azzal traktáltam, hogy ma este ott kempingezni fogunk. Az elmélet kissé megdőlni látszott, amikor az 1300 m magasan fekvő Brianconból a Col du Montgenevre hágóra kőkemény hegymenetben kaptattunk fel. Viszonylag rövid távon emelkedünk 500 m-t, a hágó tetején található Montgenevre falu 1850 m-rel fekszik magasabban a tengerszintnél. Az alkonyat beálltával (és a tszf magasság növekedésével) a hőmérséklet rohamosan esik. Cesena Torinesenél lekanyarodunk az SR23-as útra, és teljes sötétségben kúszunk tovább hegynek fel Sestriere felé. Az út mentén az Izoardtól már megszokott látvány fogad, lakóbuszok, sátrak, piknikező Tour de France szurkolók mindenütt. Sestrierebe felérve felvesszük az összes meleg ruhánkat, a Vara láncát kicsit felspanoljuk, és legurulunk Oulx irányába. A GPS Sauze D'Oulx irányába jelez jópár szálláshelyet, a főútról felkanyargunk a faluba. Atti GPS-es rá is lel a hangzatos nevű Hotel Edelweissra, beállítja célpontnak és elindul, hogy odavezessen a hotelhez. Egyre szűkebb sikátorokba jutunk, az egyik fordulónál többet szöszmötölök a kelleténél, lemaradok. Pár méteren belül beérek egy hipermini térre, innen 4 irányba futnak 3/4 autó szélességű utcácskák. Leállítom a motort, hátha meghallom, merre ment Atti, de néma csönd van. A sarki csehóból kilép egy ficere, és megkérdi, mi jártaban erre felé az éjszaka derekán, tud-e valamiben segíteni? Mondom szállás kéne 2 személyre. Azt mondja, 30 m-rel odébb van a hotelja, van szabad szobája. Időközben Atti is visszatér. Próbálunk alkudni az viszonylag magas, 80 eur/szoba árból, de nem enged. A motort viszont garázsban tudhatjuk nála, és a bárban még sört is tud adni. Ennyi extrának nem tudtunk ellenállni, beköltözünk a hotelbe. Végre megszabadulunk az út porától, és a hotel wifijén netezünk. Hát kellhet ennél több? :)
Cuneo felé áztatjuk magunkat tovább, a város szélére érve az eső csendesedik, be kellene ülnünk valahova átmelegedni, meg száradni. Éppen kapóra jön, hogy a városközpont felé haladva egyre többször villan fel a McDonalds tábla. A tábla szerint már csak tíz percre van. Motorozunk 5-6 km,de a következő táblán is 10 perc. A rákövetkező tábla szerint egy Auchannal egy helyen vannak. Haladunk még beljebb a központba, a Meki és Auchan jelzések elmaradoznak. A főtéren vallatóra fogjuk a GPS-t, Atti frissebb verziójú térképe rá is lel a hambicenterre, gyerünk-együnk :))) Csak előtte még kanyarogjunk úgy 5 km-t, mert odébb van. Út közben további kitáblázásokat találunk, és azon nevetünk, hogy ha csak azok alapján mennénk tovább, akkor éhen pusztulnánk :)
Az Auchan sarkában leledző kajáldában betolunk egy adag tápot, közben azon dühöngünk, hogy 3 kis niga kölyköt, akik az automata szemetessel szórakoznak, miért nem csapja anyuci-apuci nyakon. Mivel az eső miatt sok időt vesztetrtünk, áttervezem az útvonalat, a Col del Bonette hágó kikerül a listáról.
Kaja után megszabadulunk az esőcuccoktól, és Col de Maddalena érintésével kanyargászunk át a francia oldalra.
A Col de Varson betérünk egy teára a helyi fogadóba. A fogadós érdeklődik, hogy honnan jövünk, hova tartunk, sőt, még a mocikat is kijön szemrevételezni :) Amikor bedobjuk neki Sestriere-t, akkor csak ennyit mond: Tour de France... Úvaazze, az gáz :((((( Mondja, hogy holnap le lesz zárva a környék, igyekezzünk, ha arra van dolgunk. Megköszönjük az infókat, és haladunk tovább Guillestre felé. A városba érve benzinkutat keresünk, de csak automata kutat találunk, kártyázunk, de még a royal flush-t sem ítéli meg nyerőnek. Atti a másik kútoszlopnál tankoló droidtól kér segítésget, de a "dugd be a kártyát és tankolj"-on kívül egyéb infókkal nem gazdagítja az "automata kúton tankolás fortélyai" című ismereteinket. Lö pá kocsog, búcsút intünk a helynek, majd átmotorozunk Mont Dauphinba. A Supermarche-val egybenőtt benzinkútra beállunk tankolni (az itthoni Auchan kutahoz hasonlóra kell gondolni, külön kasszával a fizetéshez), majd újabb pofon: hiába van kassza, a tankolás akkor is csak hitelkártya elfogadása után indul (gondolom így oldják meg, ha tankolás után mégis lelépne az illető, akkor a kártyáról lehúzzák a tankolás díját). Én kiállok a sorból, a Varában még akad nyál, Atti próbálkozik mindkét kártyával, kevés sikerrel. Még a kasszában ülő nőneműtől is kér segítséget, de nem jutunk egyről a kettőre. Végül a másik kútfejnál tankoló idősebb házaspár segít, lehúzzák a saját kártyájukat, Atti megtankol 20 euróért és kifizeti nekik kp-ban. Hurrá, van benzinünk. Miközben a tankolás fordulatokban gazdag eseményeit követem a pakolóból, az ABC bejáratánál vinnyogó hang hallatszik, majd aki a bejáraton próbált bemenni, az visszafordul és kijön. 1/2 8 van, a nyitvatartás szerint 8-ig nyitva. Elvileg. Akkor Atti esti nedűjét itt sem szerezzük be...
Tankolás után Guillestre felől csattogunk fel a Col de Izoard emelkedőin. Szó szerint csattogunk, a láncom tovább nyúlt, ez a túra már csak ilyen :) A hágó minden létező szegletében szurkolók parkolásznak lakóautóikkal. A keményebbre faragott drukkerek sátorban tolják, 2000 m felett látjuk a legutolsó sátrat. Ezen a magasságon az út szélén már friss hó volt, és hogy ne kelljen gondolkodnunk, hogy került oda, néhány száz méterrel odébb demo jelleggel elkezdett havazni :) A hágó csúcsára vezető kanyarkombinációk előtt az út "beesik" egy kis katlanba, ahol olyan panoráma fogad, amit csak posztereken látott eddig az ember. Fotózunk is bőszen, a hágó csúcsán sűrű hóesésben megörökítjük ottjártunkat, és mielőtt még hó lepi az utat legurulunk Brianconba. Út közben információs táblák tudatják velünk, hogy holnap a Sestriere - Briancon útvonal le lesz zárva. Ez jó buli :((( Nem tudom, milyen elgondolásból, de nekem úgy rémlett, hogy Sestriere egy kb. 900 m magasan fekvő falu, és Attit egész nap azzal traktáltam, hogy ma este ott kempingezni fogunk. Az elmélet kissé megdőlni látszott, amikor az 1300 m magasan fekvő Brianconból a Col du Montgenevre hágóra kőkemény hegymenetben kaptattunk fel. Viszonylag rövid távon emelkedünk 500 m-t, a hágó tetején található Montgenevre falu 1850 m-rel fekszik magasabban a tengerszintnél. Az alkonyat beálltával (és a tszf magasság növekedésével) a hőmérséklet rohamosan esik. Cesena Torinesenél lekanyarodunk az SR23-as útra, és teljes sötétségben kúszunk tovább hegynek fel Sestriere felé. Az út mentén az Izoardtól már megszokott látvány fogad, lakóbuszok, sátrak, piknikező Tour de France szurkolók mindenütt. Sestrierebe felérve felvesszük az összes meleg ruhánkat, a Vara láncát kicsit felspanoljuk, és legurulunk Oulx irányába. A GPS Sauze D'Oulx irányába jelez jópár szálláshelyet, a főútról felkanyargunk a faluba. Atti GPS-es rá is lel a hangzatos nevű Hotel Edelweissra, beállítja célpontnak és elindul, hogy odavezessen a hotelhez. Egyre szűkebb sikátorokba jutunk, az egyik fordulónál többet szöszmötölök a kelleténél, lemaradok. Pár méteren belül beérek egy hipermini térre, innen 4 irányba futnak 3/4 autó szélességű utcácskák. Leállítom a motort, hátha meghallom, merre ment Atti, de néma csönd van. A sarki csehóból kilép egy ficere, és megkérdi, mi jártaban erre felé az éjszaka derekán, tud-e valamiben segíteni? Mondom szállás kéne 2 személyre. Azt mondja, 30 m-rel odébb van a hotelja, van szabad szobája. Időközben Atti is visszatér. Próbálunk alkudni az viszonylag magas, 80 eur/szoba árból, de nem enged. A motort viszont garázsban tudhatjuk nála, és a bárban még sört is tud adni. Ennyi extrának nem tudtunk ellenállni, beköltözünk a hotelbe. Végre megszabadulunk az út porától, és a hotel wifijén netezünk. Hát kellhet ennél több? :)
2011. július 25., hétfő
DOLOMITOK - 2011.07.18 – 3. nap
Hajnalban arra ébredek, hogy a sátramat tépi a szél. A hegy felől a tenger irányába fúj, a sátram arra pont merőlegesen áll. Némelyik pöff akkorát tép a sátoron, hogy szinte oldalra fordulok a matracon. Vitorlaként, legnagyobb felülettel a széllel szemben. Ideális :))) Berántom a fejem fölött átívelő rudazatot és várom a hatást. A sátrat így már kevésbé tudja szaggatni a cúg, de így mellkashoz húzott sátorrúdat markolászva nem könnyű aludni. Ahogy egy kicsit alábbhagy a szél, visszaengedem a sátrat. Kb. 20 perc múlva ismétlődik a procedúra :((((
7 órakor, nem túl kipihentem kászálódok ki a sátramból, Attival körbefényképezzük a panorámát, ráhajtogatjuk a lakosztályt a topcase-re, majd felmotorozuk a tegnapi kiszemelt sátorhelyünkre (ami egyben egy kilátópont is). A kilátás 5*-os, gyarapodnak a fényképek :) Fotózás után elindulunk becserkészni mai úticélunkat, a ligúr hadi utat (Ligurian Military Road, Ligurische Grenzkamm Strasse /LGKS/), túránk első off-road szakaszát. Mondacoból Mentonig pályázunk, majd a Col D'Erc hágón keresztűl Sospelig kanyargunk. Atti a thai étteremben magához veszi reggeli kávéadagját, majd a főtéren található Spar-ban beszerzünk némi enni-innivalót. Shoppingolás után nyeregbe pattanunk, és egy rövid szakaszon a Col De Tenda irányába haladunk, majd egy huszáros jobbossal keletnek fordulunk. Az SP64-es útig szűk, néhol 1 sávos, olajfaligetekkel övezett betoncsíkon kanyargunk. A hangulata rögtön előcsalta belőlem a korfui élményeket: kabócák ciripelése, fák tövében legelésző csacsi, stb. De merengésre nincs lehetőség, kanyarok jönnek sorban és nem egészséges hibázni :) A ligúr hadi útnak mindenképpen teli tankkal szeretnénk nekivágni, de benzinkút nem nagyon akad. Pigna környékén (g nélkül se rossz) Atti kútra bukkan a GPS-en, Molini di Trioara "csak" 15 km, gyerünk, ne habozzunk. A ligúr letérőig tartó szerpentines szakasz még élvezhető is, tökéletes útminőség csábít szolid gumiszéle koptatásra. A levezető szakasz ezzel szemben horror: kátyúk az út minden pontján, ráadásul fák árnyékában nehéz észerevenni a "terepakadályokat", kap a futőmű rendesen. Végül lecsorgunk az aprócsak faluba, irány a kút. A már megszokott látvány fogad, automata kút, kiszolgáló nélkül. Természetesen a bankkártyát most sem fogadja el, bankjegyet meg nem nyel be :( Egy helyi hölgyemény is begurul egy robesszal a kútra, majd mondja, hogy még vagy 15-20 km-rel odébb, Badalucco-ban van másik tankstelle. Majd motorra pattan és beviharzik a faluba. Mi elindulunk Badalucco felé, néhány km kanyarvadászat után a tükörben feltűnik a "szupernagyi", külső íven elhúz mellettünk és az első leágazásnál lekanyarodik a völgyben lévő falu felé. Mi maradunk a hegyi szerpentinen, Atti elől húzza az ívet, egy darabig tartom a lépést, de amikor már a második lakóautós gondolja úgy a kanyarban, hogy még az én sávom is kell neki, visszaveszek a tempóból, és lecsorgok Tovagnoliba. Egyszercsak egy mellékútról becsatlakozik a robogós mami, és tolja neki tovább. Badaluccoba így "édes hármasban" rongyolunk be, megtankoljuk a motorokat, a főtéren lövünk néhány képet, majd visszakanyargunk a ligúr hadi út leágazásáig. Itt rövid kajaszünet, egy helyi sráccal is dumálunk egy kicsit és a Varán is beiktatunk egy láncfeszegetést. Kezdik a hegyek kicsit nyújtani a láncot :)) A Colle Melosa aszfaltján felzúzunk az étteremig, indulhat a kaland. Az "út" nem cifrázza, határozott emelkedéssel kanyarog fel a hegy oldalában. A minősége elfogadható, a vízelvezető "bukkanók" és a kissé "kavicsos" kanyarok külön színt visznek az egyébként sem unalmas hill climb-ba :) 1 tucat kanyar után meg is állunk fotózni, akkor látjuk, hogy bizony "ugrottunk" vagy 2-300 m-t függőlegesen :) A Quechua sátram ponyvás zsákjának zipzárja megadja magát (még szerencse, hogy nem hagytam el a sátrat, mint erdélyben) A zsákot belogisztikázom a topcasebe, a sátrat a gyári zsákjával és a sisakháló kombóval rögzítem a hátsó doboz tetejére, majd kapaszkodunk egyre feljebb a hegyen. Az erőd közelében tovább gazdagítjuk a fotó kollekciót, majd haladunk Verdeggia felé. Bár az út minősége nem változik, a track egy pillanat alatt eltűnik a GPS képernyőjéről, valahol le kellett volna kanyarodni. A feltételezett leágazáshoz visszamegyünk, de gyanús, hogy a murvás út egy döngölt földútban folytatódik, a logika azt diktálja, hogy a murván folytassuk. Egy alagúton is átverekedjük magunkat, majd újabb navigációs 5 perc. A GPS-en már földút vonala is feltűnik, ami 2-3 km-re aszfaltban folytatódik Verdeggia településig. Ez tutira nem jó, visszamegyünk a korábban elvetett döngölt földútig, és láss csodát, a track újra visszatér :)))) Sőt, még a hibátlan (csak 2000 m-en lévő) kempingplacot is megtaláljuk. Csapatunk tovább az ösvényen, az út minősége pár tíz méter alatt drámaian romlik, széttöredezett aszfalt + kavicsos földút kombinációja vezet lélegzetelállító tájakon. Az út széle a korábbiaknál is meredekebb szakadékban folytatódik. Itt az első olyan szakasz, ahol nagyon észnél kell lenni. Megállunk, hogy ismét letudjuk a szokásos fotós procedúrát. Atti innentől kezdve be is vezeti a jelszót, megállásoknál már csak azt megkérdezi: "fotó-videó?", én bólintok, és már szedjük is ki a fotópuskákat a táskák mélyéről :) Rövid erdős etap után felkanyargunk a hegygerincre, ahol megcsodálhatjuk, miként állja útját felhőknek a hegyoldal. Fotó-videó, és jókora ködfelhőben ereszkedünk lefelé a déli útvonal utolsó 1-2 km-én. Egy aszfaltos elágazáshoz érünk, GPS-szel összehaverkodtatom az északi tracket, és nekiugrunk az út második felének. Az első kilométereken szolid erdei földes út kényeztet nem túl mély szakadékokkal, még szembejövő forgalmunk is akad hétköznapi autók személyében. Aztán lassan az erdő kezd elmaradni, a köd miatt a látótávolság csökken. Ennek köszönhetően elképzelésünk sincs, milyen mélységek felett lavírozunk. Az út minősége fokozatosan romlik, a földút sziklásra vált, így ereszkedünk le a felhők közül egy tisztásra. Fotós 5 perc után már fürkésszük, merre kell majd tovább haladnunk. Hófehér csík kanyarog a hegyoldalban, arra kell mennünk. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő 12-14 km-re jódarabig emlékezni fogunk. Ugyanis ez a hófehér "álomút" egy sziklák aprózódásából létrejött őrület. Néhol kisebb-nagyobb folytonossági hiánnyal, kiálló sziklákkal és minden földi jóval. Itt még köd sincs, tisztán látjuk, hogy elég 1 rossz mozdulat, és a motort többméteres mélységben látjuk legközelebb. A másodperc tört része alatt kell az 1 sáv szélességű úton a legjobb nyomvonalat kiválasztani és az eltervezett mozdulatokat a lehető legpontosabban kivitelezni. Természetesen ez nem minden esetben sikerül, egy kiálló szikladarab lekűzdésénél sikerül a hegy felőli oldalra pihentetni a Varát a sziklákra. Ketten nagy nehezen visszaállítjuk a gépsárkányt, majd folytatjuk a kűzdelmet az elemekkel. A terep egyre jobban veszi ki az erőnket, a ritka levegő tovább nehezíti a dolgunkat, szinte minden km örökkévalóságnak tűnik, és a GPS szerint még legalább 30 van hátra. Egy pocsolyaátkelésnél sikerül a Varát ismét földre kényszeríteni, szinte centiken múlik, hogy nem potyogok le az átjáró alatti 5 m-es árokba. A motor felállítása is kalandossá válik, mivel a csak a híd felőli sárok részről tudjuk a motort megközelíteni. Gépsárkány újra talpon, haladuk újabb 500 m-t, ahol a hegyre felvezető utat egy sorompó és az útra borított teherautónyi szikla zárja el. Egy keskeny ösvényen a dobozok levételével még ki lehetne kerülni az akadályokat, de nekem ehhez már nincs kedvem. Semmi sem garantálja, hogy újabb 5-10 km múlva nincs olyan útzár leszórva, amit nem tudunk kikerülni, és akkor feleslegesen szenvedjük végig azt a szakaszt is. Ráadásul az idő is szorít, 3/4 7 múlt, jó esetben van 2 és 1/4 óránk sötétedésig. Bizonytalan helyett végül a biztosat választjuk, visszafordulunk. Egy hosszú egyenes, de brutálisan sziklás részen pattogok végig, a végén egy hídra kell ráhajtani, ahol egy újabb sziklán kell átrántani a motort, anélkül, hogy az alját leütném. A művelet 90%-ban sikerül, az alja alig ér le, viszont az oldalról kiálló sziklákhoz túl közel kerül a bal oldaldobozom, nekicsapódik, rögtön le is esik, engem meg motorral együtt kivág a szakadék irányába. Szerencsére alacsony tempónál történik az egész, sikerül megállnom, és a motor sem kerül a földre. Lerakom oldalsztenderre, hátraforulok, és látom, hogy 25 m-rel mögöttem Atti a szakadék pereméről húzza vissza a Transalpot. Odarohanok segíteni, mire odaérek, a motort már felállítja. Tennék vissza az oldaldobozt, de az egyik műanyag tartófül letörött. Spaniferrel rögzítjük a dobozt, majd felmegyünk a Varához. Az Vara oldaldobozának békazárja hajlott el, 2 méretes szikladarabbal visszaegyengetem, dobozt visszateszem a helyére és folytatjuk a heroikus kűzdelmet. Nagy nehezen eljutunk a tisztásig, innen 2 felé ágazik az út. Az egyik lefelé megy a hegyről, de a GPS-en nincs jelölve, és zsákutca tábla is van abba az irányba. Másik lehetőség, hogy a déli track kezdő pontjáig (a betonos szakaszig) visszamegyünk. Az utolsó verzió mellett döntünk, nyeregbe pattanunk és haladunk visszafelé. A felhők elvonultak a hegyoldalból, a majdnem függőleges falak véget nem érő mélységbe rohannak le az út széléről. Ekkor kezdtem el újra a felhőknek drukkolni :))) Lövünk még pár képet a motorokról a lemenő nap súroló fényében, majd nem kicsit elnyűtten lavírozgatunk a hegyoldalról lefelé. Ahogy közelkedünk az aszfaltos elágazáshoz, a GPS kijelzőjén további aszfaltutak bukkannak fel. HURRÁ!!! Pornassio és Pontedassio települések érintésével vakrepülünk a sötétbe Imperia felé. Úgy döntünk, hogy bár az estét a Col de Tenda közelében szerettük volna tölteni, inkább vissza megyünk a jól bevált monacoi vadkemping helyünkre. Aszfalton haladva a Varán valami rázni kezd, már nem is foglalkozom vele :))) San Remoban betolunk egy pizzát az arcunkba, majd 23.15-kor teli hassal rákattanunk az utolsó 45 km-re. A partmenti úton ez bele telik 1 órába, éjfél után 15 perccel látunk neki a sátorverésnek, 30 perccel később már húzzuk a lóbőrt :))))
7 órakor, nem túl kipihentem kászálódok ki a sátramból, Attival körbefényképezzük a panorámát, ráhajtogatjuk a lakosztályt a topcase-re, majd felmotorozuk a tegnapi kiszemelt sátorhelyünkre (ami egyben egy kilátópont is). A kilátás 5*-os, gyarapodnak a fényképek :) Fotózás után elindulunk becserkészni mai úticélunkat, a ligúr hadi utat (Ligurian Military Road, Ligurische Grenzkamm Strasse /LGKS/), túránk első off-road szakaszát. Mondacoból Mentonig pályázunk, majd a Col D'Erc hágón keresztűl Sospelig kanyargunk. Atti a thai étteremben magához veszi reggeli kávéadagját, majd a főtéren található Spar-ban beszerzünk némi enni-innivalót. Shoppingolás után nyeregbe pattanunk, és egy rövid szakaszon a Col De Tenda irányába haladunk, majd egy huszáros jobbossal keletnek fordulunk. Az SP64-es útig szűk, néhol 1 sávos, olajfaligetekkel övezett betoncsíkon kanyargunk. A hangulata rögtön előcsalta belőlem a korfui élményeket: kabócák ciripelése, fák tövében legelésző csacsi, stb. De merengésre nincs lehetőség, kanyarok jönnek sorban és nem egészséges hibázni :) A ligúr hadi útnak mindenképpen teli tankkal szeretnénk nekivágni, de benzinkút nem nagyon akad. Pigna környékén (g nélkül se rossz) Atti kútra bukkan a GPS-en, Molini di Trioara "csak" 15 km, gyerünk, ne habozzunk. A ligúr letérőig tartó szerpentines szakasz még élvezhető is, tökéletes útminőség csábít szolid gumiszéle koptatásra. A levezető szakasz ezzel szemben horror: kátyúk az út minden pontján, ráadásul fák árnyékában nehéz észerevenni a "terepakadályokat", kap a futőmű rendesen. Végül lecsorgunk az aprócsak faluba, irány a kút. A már megszokott látvány fogad, automata kút, kiszolgáló nélkül. Természetesen a bankkártyát most sem fogadja el, bankjegyet meg nem nyel be :( Egy helyi hölgyemény is begurul egy robesszal a kútra, majd mondja, hogy még vagy 15-20 km-rel odébb, Badalucco-ban van másik tankstelle. Majd motorra pattan és beviharzik a faluba. Mi elindulunk Badalucco felé, néhány km kanyarvadászat után a tükörben feltűnik a "szupernagyi", külső íven elhúz mellettünk és az első leágazásnál lekanyarodik a völgyben lévő falu felé. Mi maradunk a hegyi szerpentinen, Atti elől húzza az ívet, egy darabig tartom a lépést, de amikor már a második lakóautós gondolja úgy a kanyarban, hogy még az én sávom is kell neki, visszaveszek a tempóból, és lecsorgok Tovagnoliba. Egyszercsak egy mellékútról becsatlakozik a robogós mami, és tolja neki tovább. Badaluccoba így "édes hármasban" rongyolunk be, megtankoljuk a motorokat, a főtéren lövünk néhány képet, majd visszakanyargunk a ligúr hadi út leágazásáig. Itt rövid kajaszünet, egy helyi sráccal is dumálunk egy kicsit és a Varán is beiktatunk egy láncfeszegetést. Kezdik a hegyek kicsit nyújtani a láncot :)) A Colle Melosa aszfaltján felzúzunk az étteremig, indulhat a kaland. Az "út" nem cifrázza, határozott emelkedéssel kanyarog fel a hegy oldalában. A minősége elfogadható, a vízelvezető "bukkanók" és a kissé "kavicsos" kanyarok külön színt visznek az egyébként sem unalmas hill climb-ba :) 1 tucat kanyar után meg is állunk fotózni, akkor látjuk, hogy bizony "ugrottunk" vagy 2-300 m-t függőlegesen :) A Quechua sátram ponyvás zsákjának zipzárja megadja magát (még szerencse, hogy nem hagytam el a sátrat, mint erdélyben) A zsákot belogisztikázom a topcasebe, a sátrat a gyári zsákjával és a sisakháló kombóval rögzítem a hátsó doboz tetejére, majd kapaszkodunk egyre feljebb a hegyen. Az erőd közelében tovább gazdagítjuk a fotó kollekciót, majd haladunk Verdeggia felé. Bár az út minősége nem változik, a track egy pillanat alatt eltűnik a GPS képernyőjéről, valahol le kellett volna kanyarodni. A feltételezett leágazáshoz visszamegyünk, de gyanús, hogy a murvás út egy döngölt földútban folytatódik, a logika azt diktálja, hogy a murván folytassuk. Egy alagúton is átverekedjük magunkat, majd újabb navigációs 5 perc. A GPS-en már földút vonala is feltűnik, ami 2-3 km-re aszfaltban folytatódik Verdeggia településig. Ez tutira nem jó, visszamegyünk a korábban elvetett döngölt földútig, és láss csodát, a track újra visszatér :)))) Sőt, még a hibátlan (csak 2000 m-en lévő) kempingplacot is megtaláljuk. Csapatunk tovább az ösvényen, az út minősége pár tíz méter alatt drámaian romlik, széttöredezett aszfalt + kavicsos földút kombinációja vezet lélegzetelállító tájakon. Az út széle a korábbiaknál is meredekebb szakadékban folytatódik. Itt az első olyan szakasz, ahol nagyon észnél kell lenni. Megállunk, hogy ismét letudjuk a szokásos fotós procedúrát. Atti innentől kezdve be is vezeti a jelszót, megállásoknál már csak azt megkérdezi: "fotó-videó?", én bólintok, és már szedjük is ki a fotópuskákat a táskák mélyéről :) Rövid erdős etap után felkanyargunk a hegygerincre, ahol megcsodálhatjuk, miként állja útját felhőknek a hegyoldal. Fotó-videó, és jókora ködfelhőben ereszkedünk lefelé a déli útvonal utolsó 1-2 km-én. Egy aszfaltos elágazáshoz érünk, GPS-szel összehaverkodtatom az északi tracket, és nekiugrunk az út második felének. Az első kilométereken szolid erdei földes út kényeztet nem túl mély szakadékokkal, még szembejövő forgalmunk is akad hétköznapi autók személyében. Aztán lassan az erdő kezd elmaradni, a köd miatt a látótávolság csökken. Ennek köszönhetően elképzelésünk sincs, milyen mélységek felett lavírozunk. Az út minősége fokozatosan romlik, a földút sziklásra vált, így ereszkedünk le a felhők közül egy tisztásra. Fotós 5 perc után már fürkésszük, merre kell majd tovább haladnunk. Hófehér csík kanyarog a hegyoldalban, arra kell mennünk. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő 12-14 km-re jódarabig emlékezni fogunk. Ugyanis ez a hófehér "álomút" egy sziklák aprózódásából létrejött őrület. Néhol kisebb-nagyobb folytonossági hiánnyal, kiálló sziklákkal és minden földi jóval. Itt még köd sincs, tisztán látjuk, hogy elég 1 rossz mozdulat, és a motort többméteres mélységben látjuk legközelebb. A másodperc tört része alatt kell az 1 sáv szélességű úton a legjobb nyomvonalat kiválasztani és az eltervezett mozdulatokat a lehető legpontosabban kivitelezni. Természetesen ez nem minden esetben sikerül, egy kiálló szikladarab lekűzdésénél sikerül a hegy felőli oldalra pihentetni a Varát a sziklákra. Ketten nagy nehezen visszaállítjuk a gépsárkányt, majd folytatjuk a kűzdelmet az elemekkel. A terep egyre jobban veszi ki az erőnket, a ritka levegő tovább nehezíti a dolgunkat, szinte minden km örökkévalóságnak tűnik, és a GPS szerint még legalább 30 van hátra. Egy pocsolyaátkelésnél sikerül a Varát ismét földre kényszeríteni, szinte centiken múlik, hogy nem potyogok le az átjáró alatti 5 m-es árokba. A motor felállítása is kalandossá válik, mivel a csak a híd felőli sárok részről tudjuk a motort megközelíteni. Gépsárkány újra talpon, haladuk újabb 500 m-t, ahol a hegyre felvezető utat egy sorompó és az útra borított teherautónyi szikla zárja el. Egy keskeny ösvényen a dobozok levételével még ki lehetne kerülni az akadályokat, de nekem ehhez már nincs kedvem. Semmi sem garantálja, hogy újabb 5-10 km múlva nincs olyan útzár leszórva, amit nem tudunk kikerülni, és akkor feleslegesen szenvedjük végig azt a szakaszt is. Ráadásul az idő is szorít, 3/4 7 múlt, jó esetben van 2 és 1/4 óránk sötétedésig. Bizonytalan helyett végül a biztosat választjuk, visszafordulunk. Egy hosszú egyenes, de brutálisan sziklás részen pattogok végig, a végén egy hídra kell ráhajtani, ahol egy újabb sziklán kell átrántani a motort, anélkül, hogy az alját leütném. A művelet 90%-ban sikerül, az alja alig ér le, viszont az oldalról kiálló sziklákhoz túl közel kerül a bal oldaldobozom, nekicsapódik, rögtön le is esik, engem meg motorral együtt kivág a szakadék irányába. Szerencsére alacsony tempónál történik az egész, sikerül megállnom, és a motor sem kerül a földre. Lerakom oldalsztenderre, hátraforulok, és látom, hogy 25 m-rel mögöttem Atti a szakadék pereméről húzza vissza a Transalpot. Odarohanok segíteni, mire odaérek, a motort már felállítja. Tennék vissza az oldaldobozt, de az egyik műanyag tartófül letörött. Spaniferrel rögzítjük a dobozt, majd felmegyünk a Varához. Az Vara oldaldobozának békazárja hajlott el, 2 méretes szikladarabbal visszaegyengetem, dobozt visszateszem a helyére és folytatjuk a heroikus kűzdelmet. Nagy nehezen eljutunk a tisztásig, innen 2 felé ágazik az út. Az egyik lefelé megy a hegyről, de a GPS-en nincs jelölve, és zsákutca tábla is van abba az irányba. Másik lehetőség, hogy a déli track kezdő pontjáig (a betonos szakaszig) visszamegyünk. Az utolsó verzió mellett döntünk, nyeregbe pattanunk és haladunk visszafelé. A felhők elvonultak a hegyoldalból, a majdnem függőleges falak véget nem érő mélységbe rohannak le az út széléről. Ekkor kezdtem el újra a felhőknek drukkolni :))) Lövünk még pár képet a motorokról a lemenő nap súroló fényében, majd nem kicsit elnyűtten lavírozgatunk a hegyoldalról lefelé. Ahogy közelkedünk az aszfaltos elágazáshoz, a GPS kijelzőjén további aszfaltutak bukkannak fel. HURRÁ!!! Pornassio és Pontedassio települések érintésével vakrepülünk a sötétbe Imperia felé. Úgy döntünk, hogy bár az estét a Col de Tenda közelében szerettük volna tölteni, inkább vissza megyünk a jól bevált monacoi vadkemping helyünkre. Aszfalton haladva a Varán valami rázni kezd, már nem is foglalkozom vele :))) San Remoban betolunk egy pizzát az arcunkba, majd 23.15-kor teli hassal rákattanunk az utolsó 45 km-re. A partmenti úton ez bele telik 1 órába, éjfél után 15 perccel látunk neki a sátorverésnek, 30 perccel később már húzzuk a lóbőrt :))))
DOLOMITOK - 2011.07.17 – 2. nap
Reggel 7-kor kelünk (a szabad ég alatt éjszakázó kemping szomszédunk legnagyobb örömére), elcsomagoljuk a lakosztályt, majd a kemping recepcióján meg is kapjuk a mai napi első pofont. A tegnap gyanúsan olcsóra (13 euró) beárazott kempingplacc ma reggel már 26 eurót ér fejenként (jobb befektetés, mint a tőzsde). Kifizetjük, majd folytatjuk a pályázást Monaco felé. Viszonylag eseménytelenül telnek a km-ek, leszámítva azt, hogy jópáran előszeretettel előznek úgy, hogy a kocsi átlóg a sávunkba. Genova előtt az eső is rákezd, felvesszük az esőruhát, és megkezdődik az „alagút-bujócska”. Kb. 5 km-enként van alagút (és nem is rövidek), bent olyan meleg a levegő, hogy ránk dunsztolódik a ruha. Az alagútból kiérve rögtön megcsap a tenger hűvös fuvallata, így múlatjuk az időt, míg fel nem bukkan a monacoi autópálya kihajtó. Lekanyarodunk a pályáról és közeledünk a Vista Palace Hotel melletti kilátóponthoz. Már nagyon régi vágyam, hogy élőben láthassam monacot. De az a látvány, ami a kilátópontról nyílik, az szinte leírhatatlan. Égbe nyújtózó toronyházak, pálmafák és a yachtok. A GPS utasításait követve lassan ereszkedünk a házak közé, egyre szűkebb utcákban közeledünk a kaszinó tér, majd a kikötő irányába. Végül a Sainte Devote kanyar tőszomszédságában, a Rue Grimaldin találunk a 2 motor számára motoros parkolót. Megszabadítjuk magunkat a krosszpáncéloktól, majd megpróbálunk elvegyülni tömegben. Ez persze teljes képtelenség motoros gatyában, meg nyikorgó Oxtarban, de legalább megpróbáltuk :) Sainte Devote után lesétálunk a kikötőbe csónakokat szemrevételezni. Az egyik ladikkal éppen próbálnak a kikötőbe befarolni. Erre az eseményre hamar összeverbuválódik egy kisebb nézősereg, és együtt drukkolnak, hogy nagyobb károkozás nélkül sikerüljön betolatni a majd 30 millió eurós yachttal két hasonló árfekvésű bárka közé. A kapitány talán lámpalázasnak tűnik, a manőverezése hagy némi kívánni valót maga után, de karc nélkül beparkol. A hajót kikötik, majd jöhetne a látványos „automata híd” kiengedése, de ez sehogy sem akart a kikötő magasságával szinkronba kerülni. Legalább 15-20 percet bohóckodtak. Hogy a szitu még kellemetlenebb legyen, a hajó feltételezett tulajdonosát időközben meghozza a taxi. A híddal elcüccögnek még vagy 20 percet, a szurkolók többsége bedobja a törölközöt, elindul a dolgára. Mi is igy teszünk, sétálunk tovább a F1 pálya mentén, irány a Rascasse kanyar. Innen már jól kivehető, hogy a box utca részen „áll a bál”, hullámvasút, ugrálóvár, kalandpark és hasonló gyerköcök szórakoztatására alkalmatos euró rabló játékszer tölti be a sétány egy részét. A La Rascasse éttermet megkerülve megkukkantjuk az eladó yacht kínálatot (83 M euro volt a legdrágább), Juan Manuel Fangio szobráról lövünk pár képet, és irány a Promenade. Egy sajtos kebab erejéig megpihenünk a bazári forgatagban, majd szupermarkecolunk egyet a híres célegyenes közepén :) Bevásárlás után visszatérünk a motorokhoz, és megpróbálunk kivergődni Monacoból. 2-3 alkalommal azért beetet a GPS, és szűk utcákban forgolódunk a feldobozolt motorokkal, de végül sikeresen rátalálunk a helyes útra. Persze a sátorhelyhez vezető út olyan visszafordítokkal tűzdelt meredek emelkedőkön vezet, hogy csak pislogunk. Főként azért, mert ahogy egyre magasabb jutunk, úgy kerülünk bele a hegyeket borító esőfelhőbe. A sátorhely közelébe érve a látótávolság 10 m. A pakolóban 4 francia tinédzser mulatja az időt, cigit akarnak lejmolni. Atti elballag a sátorhelyet megnézni, jónak tűnik, de úgy döntünk, hogy a kb. 200 m-rel alacsonyobban fekvő másik sátorhelyre megyünk. Visszaülünk a motorokra, ereszkedünk le a faluból, a köd felszáll, a szerpentinen még megkoptatjuk a gumi szélét, majd lekanyarodunk a sátorhelyhez vezető útra. Messzire nem jutunk, lánccal le van zárva az út (ABUS lakattal!!!). Emlékeim szerint több út is vezet a sátorhelyhez, lecsekkolom, jól emlékszem :) A kissé zilált murvás úton leereszkedünk, kiválasztjuk a sátorhelyeket és lecuccolunk. Sátorállítás közben el kezd cseperegni az eső, a távolból mennydörgés hallatszik. Nizza felől igen komoly vihar közeledik, szerencsére a parttól úgy 5-6 km-re vonul. Már úgy tűnik, hogy megússzuk, amikor leszakad az ég, és 1,5 órán keresztül kitartóan áztatja a sátrakat. Rossz idő miatt az esti buli elmarad, bedőlünk a sátorba és szunya :)
2011. július 21., csütörtök
DOLOMITOK - 2011.07.16 – 1. nap
3.50-kor kelek, enni-innivalót behajigálom a dobozokba, összekészülök és 5 órakor útnak indulok. A közeli benzinkúton megtankolom a motort, majd robogok a találkozási pontra. Út közben kissé szokatlanul ráz a motor, de betudom azzal, hogy a DRZ után a Vara mindig nagyon más. 5.45-kor megérkezem az Osztyapenkó OMV kútra. Atti pár perccel utánam érkezik, a kútra már leállított motorral gurul be, kifogyott a benzin. Persze a baj nem jár egyedül, az idefelé vezető úton az egyik CDI-je is megadta magát, 1 hengeres lett a szegény V2. Motort feltankolja, pályamatricákat beszerezzük és neki látunk a kora reggeli technika órának: CDI szerelés a la benzinkút. 15 perc bütykölés után újra két hengeresként duruzsol, neki is vághatunk a monacoig tartó 1250 km-es etapnak. Ráfordulunk a pályára, felvennénk a tempót, de a Vara 80 km/h felett egyre durvábban rázza az elejét, és most már olyan kis morgós hangja is van.
Rögtön be is ugrik a 3 héttel ezelőtti erdélyi túra emléke, amikor hazafelé tartva hasonló rázásba kezdett az első kerék, de mi akkor a felnire ragadt bőséges mennyiségű sárnak tudtuk be a jelenséget.
Ez az eshetőség most kizárt, hétvégén lecsutakoltam a gépet, itt valami más lesz a bibi. Kőkemény 4,6 km motorozás után a budaörsi Agip kúton nekilátunk a hibadiagnosztikának. A kereket megmozgatva rögtön egyértelművé válik, a 100 e km-t futott kerékcsapágy dobta be a törölközőt. Hurrá :( Szombaton nem lesz egyszerű szervízt találni. Atti a Honda Dreamet és a Kék Holdat dobja fel lehetőségként, a Dream 10-kor, a Kék Hold 9-kor nyit. Nyitásig van egy kevéske időnk, úgy döntünk, hogy Attihoz elugrunk Pomázra, magunkhoz vesszük az utolsó darab CDI-t a Transalphoz, eszem-iszom-piknik, majd nyitásra irány a Kék Hold műhelye. Visszacsattogunk a pályára, és rövid budapesti városnéző túra után megérkezünk Pomázra. A csapágy állapota egyre rosszabb, 60-as tempó felett már irányíthatatlan a motor, a kormánymozdulatokat nem követi a kerék :( Atti beszerez egy kis lángost, piknikezünk a kertben, majd nyitásra felsorakozunk a Kék Holdnál. Bár bejelentkezés nélkül érkezünk, és már vannak időpontra bejelentkezett ügyfelek, soron kívül nekilátnak a Varának. Ezúton is köszönettel tartozom nekik!!!! A csapágyat kiszerelik, a lógása nem mm-ekben, hanem szinte centiben mérhető. Szerencsére van készleten Varába való SKF csapágy, kicserélik, kerék vissza, akár készen is lehetnénk. De ha már az első kerék csapágyait így megviselte a 100 e km, akkor a hátsókat sem ártana megnézni, Kiszerelik azokat is, érezhető lógás csak a lánckerék csapágyon jelentkezik, de célszerű lenne mindegyiket kicserélni. Végül így is történik :)
10 óra után pár perccel újra nekiveselkedünk a távnak. ¾ 11 körül már az érdi emelkedőn lépésben arszoló kocsik mellett, a leállósávban próbáljuk magunkat haladásra bírni. Néhány km-rel távolabb aztán megindul a kocsisor, vissza megyünk a sávba. 5 km múlva kezdődik minden előröl. Lepsényig tart ez a szórakoztató program, onnantól végre stabil faljuk a km-eket. Zalakomáron megtankolunk, és krúzolunk tovább Letenye érintésével a szlovén határátkelő, Tornyiszentmiklós felé. Sűrű kamionforgalom lassítja a haladásunkat, a határon megvásároljuk az autópályamatricát, és folytatjuk a lélek (és gumiölő) pályázást. Idővel elég rosszul állunk, úgy tervezzük, hogy Monaco helyett Garda tó a ma esti célpont. A tunéziai túrán már megszálltunk Peschiarában, így a kempinget még csak keresni sem kell. Fogynak a km-ek és a horizonton feltűnnek a szlovén alpok „lankái”. Triest előtt még feltankolunk az olcsó (1,426 EUR) szlovén benzinből, majd az olasz autópályán gyűrjük az aszfaltot. Peschierát már sötétben érjük el, a kempinget megpróbálom emlékezetből megkeresni, de a városka másik végében kötünk ki. Egy ABC parkolójában technikai szünet, előcsalom a netbookból a kemping koordinátáját, GPS-re feltöltöm, indulhatunk. Az útvonal éppen keresztűl megy a település főutcáján. Emberek özönlenek a járdákon, tereken, tízmilliós luxusautók araszolnak. Kezdetben bepróbálkozunk az előzéssel, de oldaldobozokkal nem egyszerű mutatvány, ráadásul a sorba sem szívesen engednek vissza. Egy cabrio Aston Martin Vantage mögé sorolunk be, a kocsiban 80-as évekbeli diszkó slágerek szólnak. Konkurenciaként a GPS-en beizzítok egy kis ATB-t, az 50-es korú playboy rögtön feltolja a hangerőt a járgányba, és amikor a sor megindul, 1-2 felzárkózást sportosabbra vesz, hogy lássuk, ki itt a menő :) 20-25 perc araszolás után beérünk a kempingbe, ahol közlik velünk a rossz hírt: fullon vannak. De a város másik végében akad egy kemping, ott tutira van hely. Persze mondanom sem kell, hogy a másik kemping ott van, ahonnan indultunk, újabb 20 perc főterezés :) A kemping recepciójára érve dübörgő zene fogad, valami nagy buli van odabent. A lényeg viszont, hogy van szabad sátorhely. Megkapjuk a sátorhely kódját, meg egy térképet, szépen elindulunk megkeresni. Ahogy haladunk befelé, megpillantjuk a kemping közepén álló nagyszínpadot. Éppen hastáncbemutató megy, a zene itt már igen komoly szinten szól. Haladunk tovább az útmutatás szerint, vizesblokknál balra, majd a köv. utcán balra és el a végéig. Végre megtaláljuk az egyetlen szabad sátorhelyet, leszállunk a motorról, majd Attiból kitör az őszinte nevetés: a színpad mögötti helyet kaptuk. Ez bizony méltó befejezése a napnak, feltette az i-re a pontot :) Kissé megzuhantan állítgatjuk a 2 second sátrakat, Atti szomjoltó után néz, majd beleájulunk az éjszakába.
Rögtön be is ugrik a 3 héttel ezelőtti erdélyi túra emléke, amikor hazafelé tartva hasonló rázásba kezdett az első kerék, de mi akkor a felnire ragadt bőséges mennyiségű sárnak tudtuk be a jelenséget.
Ez az eshetőség most kizárt, hétvégén lecsutakoltam a gépet, itt valami más lesz a bibi. Kőkemény 4,6 km motorozás után a budaörsi Agip kúton nekilátunk a hibadiagnosztikának. A kereket megmozgatva rögtön egyértelművé válik, a 100 e km-t futott kerékcsapágy dobta be a törölközőt. Hurrá :( Szombaton nem lesz egyszerű szervízt találni. Atti a Honda Dreamet és a Kék Holdat dobja fel lehetőségként, a Dream 10-kor, a Kék Hold 9-kor nyit. Nyitásig van egy kevéske időnk, úgy döntünk, hogy Attihoz elugrunk Pomázra, magunkhoz vesszük az utolsó darab CDI-t a Transalphoz, eszem-iszom-piknik, majd nyitásra irány a Kék Hold műhelye. Visszacsattogunk a pályára, és rövid budapesti városnéző túra után megérkezünk Pomázra. A csapágy állapota egyre rosszabb, 60-as tempó felett már irányíthatatlan a motor, a kormánymozdulatokat nem követi a kerék :( Atti beszerez egy kis lángost, piknikezünk a kertben, majd nyitásra felsorakozunk a Kék Holdnál. Bár bejelentkezés nélkül érkezünk, és már vannak időpontra bejelentkezett ügyfelek, soron kívül nekilátnak a Varának. Ezúton is köszönettel tartozom nekik!!!! A csapágyat kiszerelik, a lógása nem mm-ekben, hanem szinte centiben mérhető. Szerencsére van készleten Varába való SKF csapágy, kicserélik, kerék vissza, akár készen is lehetnénk. De ha már az első kerék csapágyait így megviselte a 100 e km, akkor a hátsókat sem ártana megnézni, Kiszerelik azokat is, érezhető lógás csak a lánckerék csapágyon jelentkezik, de célszerű lenne mindegyiket kicserélni. Végül így is történik :)
10 óra után pár perccel újra nekiveselkedünk a távnak. ¾ 11 körül már az érdi emelkedőn lépésben arszoló kocsik mellett, a leállósávban próbáljuk magunkat haladásra bírni. Néhány km-rel távolabb aztán megindul a kocsisor, vissza megyünk a sávba. 5 km múlva kezdődik minden előröl. Lepsényig tart ez a szórakoztató program, onnantól végre stabil faljuk a km-eket. Zalakomáron megtankolunk, és krúzolunk tovább Letenye érintésével a szlovén határátkelő, Tornyiszentmiklós felé. Sűrű kamionforgalom lassítja a haladásunkat, a határon megvásároljuk az autópályamatricát, és folytatjuk a lélek (és gumiölő) pályázást. Idővel elég rosszul állunk, úgy tervezzük, hogy Monaco helyett Garda tó a ma esti célpont. A tunéziai túrán már megszálltunk Peschiarában, így a kempinget még csak keresni sem kell. Fogynak a km-ek és a horizonton feltűnnek a szlovén alpok „lankái”. Triest előtt még feltankolunk az olcsó (1,426 EUR) szlovén benzinből, majd az olasz autópályán gyűrjük az aszfaltot. Peschierát már sötétben érjük el, a kempinget megpróbálom emlékezetből megkeresni, de a városka másik végében kötünk ki. Egy ABC parkolójában technikai szünet, előcsalom a netbookból a kemping koordinátáját, GPS-re feltöltöm, indulhatunk. Az útvonal éppen keresztűl megy a település főutcáján. Emberek özönlenek a járdákon, tereken, tízmilliós luxusautók araszolnak. Kezdetben bepróbálkozunk az előzéssel, de oldaldobozokkal nem egyszerű mutatvány, ráadásul a sorba sem szívesen engednek vissza. Egy cabrio Aston Martin Vantage mögé sorolunk be, a kocsiban 80-as évekbeli diszkó slágerek szólnak. Konkurenciaként a GPS-en beizzítok egy kis ATB-t, az 50-es korú playboy rögtön feltolja a hangerőt a járgányba, és amikor a sor megindul, 1-2 felzárkózást sportosabbra vesz, hogy lássuk, ki itt a menő :) 20-25 perc araszolás után beérünk a kempingbe, ahol közlik velünk a rossz hírt: fullon vannak. De a város másik végében akad egy kemping, ott tutira van hely. Persze mondanom sem kell, hogy a másik kemping ott van, ahonnan indultunk, újabb 20 perc főterezés :) A kemping recepciójára érve dübörgő zene fogad, valami nagy buli van odabent. A lényeg viszont, hogy van szabad sátorhely. Megkapjuk a sátorhely kódját, meg egy térképet, szépen elindulunk megkeresni. Ahogy haladunk befelé, megpillantjuk a kemping közepén álló nagyszínpadot. Éppen hastáncbemutató megy, a zene itt már igen komoly szinten szól. Haladunk tovább az útmutatás szerint, vizesblokknál balra, majd a köv. utcán balra és el a végéig. Végre megtaláljuk az egyetlen szabad sátorhelyet, leszállunk a motorról, majd Attiból kitör az őszinte nevetés: a színpad mögötti helyet kaptuk. Ez bizony méltó befejezése a napnak, feltette az i-re a pontot :) Kissé megzuhantan állítgatjuk a 2 second sátrakat, Atti szomjoltó után néz, majd beleájulunk az éjszakába.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)