DOLOMITOK - 2011.07.18 – 3. nap

Hajnalban arra ébredek, hogy a sátramat tépi a szél. A hegy felől a tenger irányába fúj, a sátram arra pont merőlegesen áll. Némelyik pöff akkorát tép a sátoron, hogy szinte oldalra fordulok a matracon. Vitorlaként, legnagyobb felülettel a széllel szemben. Ideális :))) Berántom a fejem fölött átívelő rudazatot és várom a hatást. A sátrat így már kevésbé tudja szaggatni a cúg, de így mellkashoz húzott sátorrúdat markolászva nem könnyű aludni. Ahogy egy kicsit alábbhagy a szél, visszaengedem a sátrat. Kb. 20 perc múlva ismétlődik a procedúra :((((

7 órakor, nem túl kipihentem kászálódok ki a sátramból, Attival körbefényképezzük a panorámát, ráhajtogatjuk a lakosztályt a topcase-re, majd felmotorozuk a tegnapi kiszemelt sátorhelyünkre (ami egyben egy kilátópont is). A kilátás 5*-os, gyarapodnak a fényképek :) Fotózás után elindulunk becserkészni mai úticélunkat, a ligúr hadi utat (Ligurian Military Road, Ligurische Grenzkamm Strasse /LGKS/), túránk első off-road szakaszát. Mondacoból Mentonig pályázunk, majd a Col D'Erc hágón keresztűl Sospelig kanyargunk. Atti a thai étteremben magához veszi reggeli kávéadagját, majd a főtéren található Spar-ban beszerzünk némi enni-innivalót. Shoppingolás után nyeregbe pattanunk, és egy rövid szakaszon a Col De Tenda irányába haladunk, majd egy huszáros jobbossal keletnek fordulunk. Az SP64-es útig szűk, néhol 1 sávos, olajfaligetekkel övezett betoncsíkon kanyargunk. A hangulata rögtön előcsalta belőlem a korfui élményeket: kabócák ciripelése, fák tövében legelésző csacsi, stb. De merengésre nincs lehetőség, kanyarok jönnek sorban és nem egészséges hibázni :) A ligúr hadi útnak mindenképpen teli tankkal szeretnénk nekivágni, de benzinkút nem nagyon akad. Pigna környékén (g nélkül se rossz) Atti kútra bukkan a GPS-en, Molini di Trioara "csak" 15 km, gyerünk, ne habozzunk. A ligúr letérőig tartó szerpentines szakasz még élvezhető is, tökéletes útminőség csábít szolid gumiszéle koptatásra. A levezető szakasz ezzel szemben horror: kátyúk az út minden pontján, ráadásul fák árnyékában nehéz észerevenni a "terepakadályokat", kap a futőmű rendesen. Végül lecsorgunk az aprócsak faluba, irány a kút. A már megszokott látvány fogad, automata kút, kiszolgáló nélkül. Természetesen a bankkártyát most sem fogadja el, bankjegyet meg nem nyel be :( Egy helyi hölgyemény is begurul egy robesszal a kútra, majd mondja, hogy még vagy 15-20 km-rel odébb, Badalucco-ban van másik tankstelle. Majd motorra pattan és beviharzik a faluba. Mi elindulunk Badalucco felé, néhány km kanyarvadászat után a tükörben feltűnik a "szupernagyi", külső íven elhúz mellettünk és az első leágazásnál lekanyarodik a völgyben lévő falu felé. Mi maradunk a hegyi szerpentinen, Atti elől húzza az ívet, egy darabig tartom a lépést, de amikor már a második lakóautós gondolja úgy a kanyarban, hogy még az én sávom is kell neki, visszaveszek a tempóból, és lecsorgok Tovagnoliba. Egyszercsak egy mellékútról becsatlakozik a robogós mami, és tolja neki tovább. Badaluccoba így "édes hármasban" rongyolunk be, megtankoljuk a motorokat, a főtéren lövünk néhány képet, majd visszakanyargunk a ligúr hadi út leágazásáig. Itt rövid kajaszünet, egy helyi sráccal is dumálunk egy kicsit és a Varán is beiktatunk egy láncfeszegetést. Kezdik a hegyek kicsit nyújtani a láncot :)) A Colle Melosa aszfaltján felzúzunk az étteremig, indulhat a kaland. Az "út" nem cifrázza, határozott emelkedéssel kanyarog fel a hegy oldalában. A minősége elfogadható, a vízelvezető "bukkanók" és a kissé "kavicsos" kanyarok külön színt visznek az egyébként sem unalmas hill climb-ba :) 1 tucat kanyar után meg is állunk fotózni, akkor látjuk, hogy bizony "ugrottunk" vagy 2-300 m-t függőlegesen :) A Quechua sátram ponyvás zsákjának zipzárja megadja magát (még szerencse, hogy nem hagytam el a sátrat, mint erdélyben) A zsákot belogisztikázom a topcasebe, a sátrat a gyári zsákjával és a sisakháló kombóval rögzítem a hátsó doboz tetejére, majd kapaszkodunk egyre feljebb a hegyen. Az erőd közelében tovább gazdagítjuk a fotó kollekciót, majd haladunk Verdeggia felé. Bár az út minősége nem változik, a track egy pillanat alatt eltűnik a GPS képernyőjéről, valahol le kellett volna kanyarodni. A feltételezett leágazáshoz visszamegyünk, de gyanús, hogy a murvás út egy döngölt földútban folytatódik, a logika azt diktálja, hogy a murván folytassuk. Egy alagúton is átverekedjük magunkat, majd újabb navigációs 5 perc. A GPS-en már földút vonala is feltűnik, ami 2-3 km-re aszfaltban folytatódik Verdeggia településig. Ez tutira nem jó, visszamegyünk a korábban elvetett döngölt földútig, és láss csodát, a track újra visszatér :)))) Sőt, még a hibátlan (csak 2000 m-en lévő) kempingplacot is megtaláljuk. Csapatunk tovább az ösvényen, az út minősége pár tíz méter alatt drámaian romlik, széttöredezett aszfalt + kavicsos földút kombinációja vezet lélegzetelállító tájakon. Az út széle a korábbiaknál is meredekebb szakadékban folytatódik. Itt az első olyan szakasz, ahol nagyon észnél kell lenni. Megállunk, hogy ismét letudjuk a szokásos fotós procedúrát. Atti innentől kezdve be is vezeti a jelszót, megállásoknál már csak azt megkérdezi: "fotó-videó?", én bólintok, és már szedjük is ki a fotópuskákat a táskák mélyéről :) Rövid erdős etap után felkanyargunk a hegygerincre, ahol megcsodálhatjuk, miként állja útját felhőknek a hegyoldal. Fotó-videó, és jókora ködfelhőben ereszkedünk lefelé a déli útvonal utolsó 1-2 km-én. Egy aszfaltos elágazáshoz érünk, GPS-szel összehaverkodtatom az északi tracket, és nekiugrunk az út második felének. Az első kilométereken szolid erdei földes út kényeztet nem túl mély szakadékokkal, még szembejövő forgalmunk is akad hétköznapi autók személyében. Aztán lassan az erdő kezd elmaradni, a köd miatt a látótávolság csökken. Ennek köszönhetően elképzelésünk sincs, milyen mélységek felett lavírozunk. Az út minősége fokozatosan romlik, a földút sziklásra vált, így ereszkedünk le a felhők közül egy tisztásra. Fotós 5 perc után már fürkésszük, merre kell majd tovább haladnunk. Hófehér csík kanyarog a hegyoldalban, arra kell mennünk. Ekkor még nem sejtjük, hogy a következő 12-14 km-re jódarabig emlékezni fogunk. Ugyanis ez a hófehér "álomút" egy sziklák aprózódásából létrejött őrület. Néhol kisebb-nagyobb folytonossági hiánnyal, kiálló sziklákkal és minden földi jóval. Itt még köd sincs, tisztán látjuk, hogy elég 1 rossz mozdulat, és a motort többméteres mélységben látjuk legközelebb. A másodperc tört része alatt kell az 1 sáv szélességű úton a legjobb nyomvonalat kiválasztani és az eltervezett mozdulatokat a lehető legpontosabban kivitelezni. Természetesen ez nem minden esetben sikerül, egy kiálló szikladarab lekűzdésénél sikerül a hegy felőli oldalra pihentetni a Varát a sziklákra. Ketten nagy nehezen visszaállítjuk a gépsárkányt, majd folytatjuk a kűzdelmet az elemekkel. A terep egyre jobban veszi ki az erőnket, a ritka levegő tovább nehezíti a dolgunkat, szinte minden km örökkévalóságnak tűnik, és a GPS szerint még legalább 30 van hátra. Egy pocsolyaátkelésnél sikerül a Varát ismét földre kényszeríteni, szinte centiken múlik, hogy nem potyogok le az átjáró alatti 5 m-es árokba. A motor felállítása is kalandossá válik, mivel a csak a híd felőli sárok részről tudjuk a motort megközelíteni. Gépsárkány újra talpon, haladuk újabb 500 m-t, ahol a hegyre felvezető utat egy sorompó és az útra borított teherautónyi szikla zárja el. Egy keskeny ösvényen a dobozok levételével még ki lehetne kerülni az akadályokat, de nekem ehhez már nincs kedvem. Semmi sem garantálja, hogy újabb 5-10 km múlva nincs olyan útzár leszórva, amit nem tudunk kikerülni, és akkor feleslegesen szenvedjük végig azt a szakaszt is. Ráadásul az idő is szorít, 3/4 7 múlt, jó esetben van 2 és 1/4 óránk sötétedésig. Bizonytalan helyett végül a biztosat választjuk, visszafordulunk. Egy hosszú egyenes, de brutálisan sziklás részen pattogok végig, a végén egy hídra kell ráhajtani, ahol egy újabb sziklán kell átrántani a motort, anélkül, hogy az alját leütném. A művelet 90%-ban sikerül, az alja alig ér le, viszont az oldalról kiálló sziklákhoz túl közel kerül a bal oldaldobozom, nekicsapódik, rögtön le is esik, engem meg motorral együtt kivág a szakadék irányába. Szerencsére alacsony tempónál történik az egész, sikerül megállnom, és a motor sem kerül a földre. Lerakom oldalsztenderre, hátraforulok, és látom, hogy 25 m-rel mögöttem Atti a szakadék pereméről húzza vissza a Transalpot. Odarohanok segíteni, mire odaérek, a motort már felállítja. Tennék vissza az oldaldobozt, de az egyik műanyag tartófül letörött. Spaniferrel rögzítjük a dobozt, majd felmegyünk a Varához. Az Vara oldaldobozának békazárja hajlott el, 2 méretes szikladarabbal visszaegyengetem, dobozt visszateszem a helyére és folytatjuk a heroikus kűzdelmet. Nagy nehezen eljutunk a tisztásig, innen 2 felé ágazik az út. Az egyik lefelé megy a hegyről, de a GPS-en nincs jelölve, és zsákutca tábla is van abba az irányba. Másik lehetőség, hogy a déli track kezdő pontjáig (a betonos szakaszig) visszamegyünk. Az utolsó verzió mellett döntünk, nyeregbe pattanunk és haladunk visszafelé. A felhők elvonultak a hegyoldalból, a majdnem függőleges falak véget nem érő mélységbe rohannak le az út széléről. Ekkor kezdtem el újra a felhőknek drukkolni :))) Lövünk még pár képet a motorokról a lemenő nap súroló fényében, majd nem kicsit elnyűtten lavírozgatunk a hegyoldalról lefelé. Ahogy közelkedünk az aszfaltos elágazáshoz, a GPS kijelzőjén további aszfaltutak bukkannak fel. HURRÁ!!! Pornassio és Pontedassio települések érintésével vakrepülünk a sötétbe Imperia felé. Úgy döntünk, hogy bár az estét a Col de Tenda közelében szerettük volna tölteni, inkább vissza megyünk a jól bevált monacoi vadkemping helyünkre. Aszfalton haladva a Varán valami rázni kezd, már nem is foglalkozom vele :))) San Remoban betolunk egy pizzát az arcunkba, majd 23.15-kor teli hassal rákattanunk az utolsó 45 km-re. A partmenti úton ez bele telik 1 órába, éjfél után 15 perccel látunk neki a sátorverésnek, 30 perccel később már húzzuk a lóbőrt :))))